Mélyen tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Elnök Urak! Excellenciás Nagykövet Urak!
Hadd köszöntsem különösen a határon túli magyar szervezetek képviselőit. Köszöntöm Szűrös Mátyás és Mádl Ferenc köztársasági elnök urakat. Köszöntöm Antall József feleségét. És persze köszöntöm Kiss-Rigó püspök urat is, még mielőtt az a téves képzet alakulna ki, hogy az ellenállásban csak reformátusok vettek részt.

Nos, tisztelt Hölgyeim és Uraim!
„Olyan volt a hangulat, mintha Isten leszállt volna az emberek közé, hogy személyesen védelmezze őket.” Eddig az idézet. Hogy maga a történelem ura volt jelen ott és akkor, húsz évvel ezelőtt a tömegben, a temesvári református gyülekezet hívei már régóta így hitték, vagy legalábbis így remélték. De ezt a most megidézett vallomást egy román festő, Mihai Olteanu fogalmazta meg, amikor az átélt, személyes élményeit próbálta vászonra vinni. Pedig a diktatúra, a zsarnokság Romániában a legsötétebb és leggyilkosabb arcát mutatta. Az élet napi velejárója volt a zaklatás, a megfélemlítés, a szabad mozgás korlátozása. Ahogy Szőcs Géza költői sorai próbálják érzékeltetni: ez volt az ekével felforgatott temetők, a lovasszobrok melléig érő tűzvész világa, a határoké, melyek fölül még a galambokat is lelövik. Bizonyára iszonyú lehetett ráébredni, hogy az élet egyetlen hatalmas koncepciós per, ahol az egyházi fegyelmitől természetes út vezetett a karhatalmi kilakoltatásig. Csak azt nem hitte el a hatalom – a kommunista hatalom már csak ilyen –, hogy egyszer lesznek, akik benyújtják a végső fellebbezést az emberi méltóság nevében. Nem hitte el, hogy a lélek ereje képes egy csapásra elsöpörni a kommunizmus hazugságokra épített világát és felülírni a reálpolitika megrendíthetetlennek gondolt kompromisszumait. Dicsőség a bátraknak!

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Európa a háborús évtizedek és két borzalmas világháború után úgy döntött, hogy kerül, amibe kerül, mindenáron megteremti a földrész régóta óhajtott békéjét. Sikerült megteremteni a békét Európában, de ennek valóban komoly ára volt: Közép-Európa országainak, népeinek szabadsága és függetlensége. Így első hallásra talán igazságtalanságnak tűnhet, hogy azok fizették meg a béke árát, akik a leginkább megszenvedték a két világháborút. De éppen ebből adódik Közép-Európa nemzeteinek összetartozása, ebből adódóan Közép-Európa nemzeteinek is elege volt a háború borzalmaiból, ők is ki voltak – mindannyian, közösen – éhezve a békére, amelyért szabadságukkal és függetlenségükkel kellett fizetniük. Lehet polemizálni arról, hogy volt-e más lehetőség is, vagy esetleg nem létezett ilyen, de az tény, hogy negyven keserves évre a diktatúra börtönébe zárták Közép-Európa nemzeteit. Márpedig amennyire nem hiszek a különféle összeesküvés-elméletekben, annyira hiszek abban, hogy a történelemben mindennek van valami magasabb értelme, mint ami elsőre kiolvasható az eseményekből. Lehet elméleteket gyártani arról, hogy ez egy ilyen szerencsétlen sorsú térség, amellyel a világ nagyhatalmai játszadoznak, de hozzám sokkal közelebb áll az a fölfogás, hogy mindaz, ami történt, súlyos figyelmeztetés arról, amiről korábban hajalmosak voltunk megfeledkezni. Arról, hogy közép-európai nemzetnek lenni egyfajta sorsközösséget jelent. Együtt lehetünk szabadok, függetlenek és erősek, vagy gyengék és függésben lévők. Együtt lehetünk sikeresek, vagy sikertelenek. Negyven év a diktatúra börtönében valamelyest ráébresztette az itt élő népeket erre a sorközösségre, erre az egymásrautaltságra, és azt is megtapasztaltuk, hogy szabadság nélkül akkor is elsorvadunk, ha nem ropognak körülöttünk fegyverek, és nem hullanak bombák.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Ez idő alatt azt is megtanultuk, hogy a szabadság csak azoké, akik erősek és bátrak, hogy kiálljanak érte. Ezt az igazságot talán soha nem láthattuk olyan tisztán és világosan, mint amikor Tőkés László egymaga fölmutatta nekünk a maga lelki és fizikai valóságában. Amikor egymaga szállt szembe tántoríthatatlanul a teljes rezsimmel, annak titkosszolgálatával és fegyveres apparátusával. Tőkés László megmutatta Közép-Európának és az egész világnak, hogy egyetlen ember is erősebb lehet egy egész elnyomó rendszernél, ha a szabadság és az igazság nevében cselekszik. Ez az erő változtatta meg egész Közép-Európát, ez az erő volt közös bennünk, a rendszerváltoztatók közösségében, amikor ki-ki a maga országában kiállt a hatalommal szemben, hogy kimondja, amit a nemzete üzent: elég volt, menjetek! Elég volt, menjetek! Néha ilyen lefegyverzően leegyszerűsödnek a dolgok amolyan amerikai módra, ahogy itt az imént hallhattuk. Minden olyan egyértelművé és világossá válik, mint Reagan stratégiája az oroszokkal szemben: mi győzünk, ők vesztenek.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Ez az erő vívta ki a szabadságot Közép-Európa nemzeteinek húsz évvel ezelőtt. Azonban hadd emlékeztessem Önöket arra, hogy ma már azt is láthatjuk, hogy ezzel a küzdelem még nem ért véget. Eltelt húsz év – feleannyi idő, mint amennyit a diktatúrában töltöttünk –, és még mindig nem mondhatjuk, különösen nem mondhatjuk mi, magyarok, hogy célba értünk volna. Más módon, mint a diktatúra idején, de ma is úgy érezzük, mintha meg lenne kötve a kezünk. Vagyis nem sikerült igazán élnünk a szabadsággal, amit húsz évvel ezelőtt megszereztünk.  Márpedig a jövő legfontosabb kérdése éppen ez: tudunk-e végre élni a szabadsággal, tudunk-e végre élni a szabadság adta lehetőségekkel? Meg tudjuk-e valósítani azokat az álmainkat, terveinket, amelyek a diktatúra idején elérhetetleneknek tűntek? Hiábavaló volt-e ez a húsz év, vagy vannak hozadékai is, amelyekre most, amikor a jövőt tervezzük, építhetünk?

Nos, én – dacára minden nehézségnek, csalódásnak és kudarcnak – biztos vagyok abban, hogy a mögöttünk hagyott két évtized nagyon fontos és értékes volt mindannyiunk számára, egész Közép-Európa számára. A vitathatatlan eredményein túl legfőképp azért, mert nagyon sokat tanulhattunk, és vagyunk, akik nagyon sokat is tanultunk ebből a húsz évből. Megtanulhattuk, hogy a demokrácia és a piacgazdaság nem működik magától, és nem old meg automatikusan mindent. Megtanultuk, hogy a hatalmát átmentő pártállami elit nem változik, a demokratikus keretek között is képes visszaélni a hatalommal. Megtanultuk, hogy a piac nem mindenható, nem képes szabályozni önmagát, minden területen szükség van állami vagy legalábbis társadalmi kontrollra. Megtanultuk, hogy az állam az élet számos területén igenis jó gazda, mert nem lehet mindent a tőkére bízni. És megtanultuk, hogy a társadalmi és a gazdasági versenyképesség nem állnak ellentétben egymással, sőt egymást erősítik: ha egyik sérül, sérül a másik is. És megtanultuk azt is, hogy nagy veszéllyel jár, ha nincs következménye a politikusok tetteinek, szavainak, ha nincs következménye a tetteknek, ha nem vonhatók felelősségre.

Hosszasan sorolhatnám még, hogy mi minden tanulsága volt ennek a húsz évnek. Talán ennyi is elég, hogy belássák, rendkívül értékes tanulság gyűlt össze. Én magam is elég sokat tanultam az elmúlt húsz év alatt, hiszen a politikában éltem végig ezt a küzdelmes korszakot, amely nemcsak küzdelmes volt, hanem bonyolult is. Emlékeznek még rá, voltunk mi kormányon is, aztán voltunk ellenzékben, volt részünk sikerekben, kudarcokban, győzelemben és vereségben egyaránt. Én egy dolgot tanultam meg ez alatt a húsz év alatt, vagy legalábbis a legfontosabb, amit megtanultam, s ez így hangzik: szegény ország nincs, csak rosszul kormányzott. A legfőbb tanulság az, hogy miként egy jó harcosnak, úgy az egyénnek és a közösségnek, tehát az országnak is, mindig a céljaira kell összpontosítania, és nem a körülményekre. Jó körülmények ugyanis nincsenek, csak jó célok és jó küzdők. A maratoni távot lefutni napsütésben és esőben egyaránt emberpróbáló feladat. De az a futó, aki futás helyett azzal bíbelődik, hogy elállítsa az esőt vagy eltakarja a napot, az egész biztosan nem fog célba érni.

Ha válságba kerülünk, a válság közepette is a céljainkért kell küzdenünk, és nem a válság ellen. Ha a válság kezelését tesszük meg célnak, biztosan veszíteni fogunk. Megtanulhattuk, én magam is megtanultam, hogy aki a körülmények ellen próbál küzdeni, az valójában önmaga ellen küzd, és éppen emiatt nem tud élni a szabadságával, hiszen mi más lenne a szabadság értelme, minthogy önmagunk lehessünk, hogy ne kelljen másnak lennünk, másnak mutatkoznunk, mint akik vagyunk, és akik lenni akarunk.  A mi számunkra tehát élni a szabadsággal azt jelenti, hogy bátran vállalni kell magyarságunkat, bátran vállalni kell közép-európaiságunkat. Szükség van egy biztos iránytűre ahhoz, hogy a szabadságban is megtalálhassuk a helyes irányt. Azt, ugye, bőven volt alkalmunk látni és átélni a húsz év alatt, hogy a szabadság önmagában nem ad választ arra, hogy mi a helyes és mi nem az. Ezért tartom nagyon fontosnak az elmúlt húsz év tapasztalatait és tanulságait, mert ezek a megélt tapasztalatok sokkal biztosabb iránytűk lehetnek, mint bármifajta ideológiai elmélet vagy elméleti konstrukció. Ez a tudás lehet az az iránytű, amely megmutatja a számunkra, hogy a következő választások után mit és hogyan kell megváltoztatnunk.

Akárhogyan is, tisztelt Hölgyeim és Uraim, én optimista vagyok, mert úgy vélem, hogy a válságos idők egyben azt is jelentik, hogy nagy lehetőség előtt állunk. Úgy gondolom, van esély, hogy az átalakuló világban a térségünk felértékelődik, és Közép-Európa új szerepet vállalhat. Gondjaink és nehézségeink, valamint céljaink éppúgy összefonódnak, mint az egymáshoz közel ültetett fák ágai, gyökerei. Közös volt a rabságunk, és mivel közösen vívtuk ki, közös a szabadságunk is. Csak együtt tudjuk megvédeni, és igazán csak együtt tudunk élni vele. A most átrendeződő világban is csak együtt tudunk majd súlyt adni a közép-európai térségnek, együtt tudjuk kihozni belőle a legtöbbet. Éppen ezért nekem meggyőződésem, hogy Magyarországnak, nekünk, magyaroknak elemi érdekünk egy új, erős közép-európai együttműködés. Én abban bízom, hogy miként a diktatúra negyven éve megtanított minket, közép-európaiakat és különösen minket, magyarokat harcolni a szabadságért, ugyanúgy az elmúlt húsz év talán megtanított arra, hogy élni is tudjunk a megszerzett szabadsággal. Hogy ez így van-e, még pontosabban: így van-e Magyarországon, hogy mi, magyarok tanultunk-e már eleget, az alig négy hónap múlva következő választáson el is fog dőlni.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Én a következő négy hónap távlatait és az azután következő új korszakot illetően optimista vagyok. Röviden: én hiszek Magyarország és hiszek Közép-Európa jövőjében. Hiszek abban, hogy a következő húsz év gyökeresen más lehet, mint ami eddig volt. Hiszem, hogy beérik az a rengeteg munka, erőfeszítés és áldozatvállalás, amit az elmúlt húsz évben közösen fektettünk a jövőbe. Én hiszek abban is, hogy a következő húsz év a közép-európai országok sikerét hozza majd el éppen azért, mert az elmúlt húsz év sikertelen együttműködéséből megértettük, hogy min kell változtatni a siker érdekében. És én hiszek még mindig abban, hogy – bár kicsit megöregedtünk, de – bennünk, rendszerváltókban, a rendszerváltók nemzedékében még mindig van elég erő és tudás a sikerhez, márpedig éppen azért hiszek ebben, mert mi az elmúlt húsz évben sem adtuk fel az értékeinket, nem adtuk fel a céljainkat, nem adtuk oda az álmainkat, hanem a legkilátástalanabb helyzetben is küzdöttünk. Nem kötöttünk rossz kompromisszumokat, nem engedtünk a ’48-ból, nem engedtünk az ’56-ból, és nem engedtünk a rendszerváltás céljaiból sem. És végezetül, tisztelt Hölgyeim és Uraim, én hiszek abban, hogy nemcsak megtanultuk a leckét, de arra is képesek vagyunk, hogy a tudásunkat és a tapasztalatainkat át tudjuk adni a mai fiataloknak, a következő nemzedékeknek, és velük együtt győzelemre vihetjük így a húsz éve megkezdett küzdelmünket. Ez lesz igazi megünneplése és beteljesítése a temesvári forradalomnak.

Köszönöm, hogy meghallgattak!


orbanviktor.hu